KIRULYFÜRDŐ

Nem volt értelme, mi értelme volt hajtani Marosvásárhelytől a kirulyi letérőig, onnan hirtelen sötét, jéggé sűrűsödőt havas úton, lassan, szorongva leereszkedni Kirulyba? Tapasztalt erdélyi utazó vagyok, mégis szinte minden tavasszal elkeveredek legalább egyszer ilyen havas járhatatlan utakra ahol rossz sofőr lévén csak a félelem és a vele járó túlzott óvatosság ment meg az árokba, szakadékba való csúszástól, hogy aztán a borulást követő robaj lassan elenyésszen a fenyőzúgásba, patakcsobogásba belesipító cinkék, fenyőpintyek énekébe, ebbe a mély és nagyon magas hang keverte csendbe a felborult kocsi továbbforgó kerék hangja adna esetleg ritmust.


http://lovacska.blogspot.com/2009/03/ma-villamlott-eloszor-az-iden.html





Nem sütötte már a nap azt helyet amit Orbán Balázs majd száz ötven éve láthatott a fényképe tanúsága szerint. Készítettem pár próba felvételt, ittam a borvízkutból nem éreztem késztetést, hogy lassan a szürkületbe burkolózó kísértet üdülőről képet készítsek. beültem a kocsiba, mit keresek itt? állj meg egy kicsit figyelj –mondtam magamnak és belenéztem a bal visszapillantó tükörbe (Három hete szintén a visszapillantó tükörben ismertem fel az örvénykövet, amit tíz éve hiába keresek le, s alá kocsikázva az Aranyos völgyében) két kis alak lépkedett benne, annyira érzékeny kép, széttörik nyíllalt bele a szívem, nem a kép, nem a tükör, hanem Világ: Három kis lélek Kirulyfürdőn alkonyatban.

Másnap megismételtem az Orbán Blázs fényképet


It didn’t make any sense – what kind of sense could it make to drive from Tirgu Mures to the exit of Chirui, and to descend slowly, anxiously, on the suddenly dark road covered with snow that hardened into ice, to Chirui? I am a seasoned traveler of Transylvania, still, almost every spring I end up at least once on one of these snowy, impassable roads where, being a bad driver, only fear and the accompanying cautiousness save me from sliding into a ditch or precipice, in which case the noise following the fall would die away in the song of chaffinches and coal tits that pierce the rustling of pines and the babbling of brooks – and, perhaps, the still spinning wheels of the turned over car would give rhythm to this silence mixed with very low and very high-pitched sounds.

The sun wasn’t shining already on the place which Orban Balazs saw 150 years ago, as the photograph proves it. I took a few test photographs, I drank from the mineral water well and I wasn’t drawn to make pictures of the ghost holiday resort sinking into the dusk. I got in the car – what am I doing here? – then I thought – hold on a second and watch. I looked into the left-side rearview mirror. (Three weeks ago I discovered also in the rearview mirror Orvenyko, which I was searching for for ten years, driving up and down in the valley of Aries.) Two small figures were walking in it – such a fragile picture, it dawn on me and broke my heart, that it could shatter into pieces any time, not the mirror, the World: three little souls in Baile Chirui in the twilight.