VALÓSZÍNŰ-PROBABLY

VALÓSZÍNŰ

*Igen, az elmúlásról szól ez a sorozat ( minden fénykép arról szól) de az ismétlésről.

Személy- tájábrázolás, önarckép. Az istálló mögött két fenyőfa áll, ahhoz hogy lássam, elég lett volna nézőpontot váltani, vagy oldalra nézni, mint a repülőteres képen.

Ismétlés, és kitekintés , hogy ismerjük meg az elmúlást, ne féljünk tőle

Szeretném a látványt maximálisan hozni, én teljesen háttérbe kell vonuljak. ( a végtelenből kellene fényképezzek- ebből a nézőpontból kell olvasni az ikonokat, fordított perspektíva, a végtelen a kép előtt van ahonnan nézzük azt.)Eszközeim: egyszerű kompozíció, magas technikai minőség, lehetőleg követni a valószínűséget, (probability) elejébe menni, beengedni a véletlent.

Probably

Yes, this series is about passing (photography is all about passing), but also about repetition. A person, a landscape, a self-portrait. There are two pine-trees behind the stable – to see them it would have been enough to change point of view, or to glance sidewards, as I did on my airport picture. Repetition and outlook, to get to know passing, not to be afraid of it.

I’d like to give maximum of the view, I have to stay in the background (I should take pictures from infinity ­– icons are to be read from this point of view, an inverse perspective, infinity is in front of the picture, this is from where we are looking at it). My means are: simple composition, high technical quality, and – as far as possible – to pursue probability, to anticipate and let coincidence in.

ÚGY MARAD / TEMPORARY

Csoszó Gabriella, Fekete Zsolt, Kudász Gábor Arion, Surányi Miklós, Szilágyi Lenke

kArton Galéria (1054 Budapest, Alkotmány u. 18.)

2007. szeptember 6. – október 6.

megnyitó: szeptember 5. 19:00

a kiállítást megnyitja: Szemerey Samu

kurátor: Somogyi Hajnalka, szervező: Lumen Fotóművészeti Alapítvány

www.karton.hu www.photolumen.hu

A kiállítás képei olyan helyszíneket örökítenek meg, amilyeneket nem szokás fotózni: mobil átjátszó antennát, rozsdás táblát, szemetes Duna partot, vidéki repteret. Csupa olyasmit, amivel egyrészt unos-untig találkozunk, másrészt – talán éppen ezért – nem érezzük a sürgető késztetést, hogy jobban szemügyre vegyük őket.

A fotótól a nagyközönség hagyományosan időben vagy térben távoli pillanatok, az ismeretlenségüknél fogva érdekes vagy éppen közelségüknél fogva kedves személyek, helyszínek megörökítését várja el – az idő kimerevítését, az állandóság illúzióját, a fontos és szép megőrzését. Ugyanakkor a fotó – főként a fotósorozat – különösen alkalmas a változás megragadására, az összehasonlításra vagy éppen a részletek feltárására.

Az itt bemutatott művészek tudatosan élnek a fent leírt kettős lehetőséggel, amikor olyan helyszíneket választanak, amelyek a környezetbe beavatkozni kívánó emberi igyekezet „természetrajzát” tárják elénk. Olyan helyzeteket mutatnak be, amelyekben a természethez való viszonyunk – vonzalmunk, tiszteletünk, hanyagságunk – megnyilvánulásai, a „belakás”, a rendezés, formálás esendő kísérletei múlandóság és állandóság, beilleszkedés és diszharmónia sajátos elegyét eredményezik. A kiállítás magyar és angol címének játékos kettőssége is arra a kényelmetlen igazságra utal, hogy a dolgok gyakran „úgy maradnak”, bár senki sem szánta őket véglegesnek, legalábbis nem kellett volna; vagy éppen menthetetlenül elenyésznek, elvadulnak, értelmüket vesztik, jóllehet azt gondoltuk, tartósak és hosszú életűek lesznek.

A bemutatott munkák jórészt a tájkép műfajához sorolhatók, amely eredendően az idillt, a társadalomból való kivonulást, a világot mozgató erőket, az istentől eredő szépséget hivatott megjeleníteni. A modern ember határt nem ismerő terjeszkedése is tehet arról, hogy a kortárs fotóművészek által alkotott tájképek nagy része a kritika eszközeként születik és értékelődik – a kiállításon látható helyszínek többsége is a mobilitáshoz köthető, mint például a repülőtér, az átjátszó antennák vagy a vasúti megállóhely. A művészek képekhez írt szövegei, a kitartó gyűjtés, az azonos komponálási mód vagy a következetes, éveken át tartó munka arra ébreszt rá, hogy mindez személyes ügy, az alkotó világlátásának megjelenítése. Így amellett, hogy a művészek érzékenyen, kritikusan, időnként humorral reflektálnak környezetük változásaira, még egy dolgot világossá tesznek: azt, hogy képeik nem a valóság igaz tükrei, hanem tudatosan komponált konstrukciók, amelyek legalább annyi helyet hagynak a fotóról, mint a leképezett valóságról való töprengésnek.

Szilágyi Lenke megállóhelyet jelző táblája a semmi közepén valamikor egy Látókép nevű helységet jelölt: az elrozsdált, funkcióját vesztett táblán olvasható felirat ma mintha arra ösztönözne, hogy – akár a fotográfia segítségével – tudatosabban vegyük szemügyre környezetünket. Kudász Gábor Arion fenyőfának álcázott mobil átjátszó antennái esetében a beillesztés frappánsnak gondolt megoldásaira láthatunk példát: arra, amikor a környezetünket egyébként harsány gátlástalansággal átformáló mobilkommunikációs társaságok szokatlan módon – és kétséges eredménnyel – a mimikri eszközéhez folyamodnak. Fekete Zsolt családjának iklandi tanyája úgy tűnik el, hogy azok, akik kötődtek hozzá, már csak tanúként állhatnak a ház hűlt helyén.*

Ezzel szemben a Surányi Miklós által megörökített hétvégi házak, az ember természetbe való kivonulásának e menedékei, a vég nélküli barkácsolás, „szépítgetés”, vagy éppen a lassú enyészet és ottfelejtettség példái, amelyek a szabadság nomád ígérete helyett a röghöz kötött biztonság választásáról tanúskodnak. Csoszó Gabriella fotó installációja azt mutatja meg, amikor egy hatalmas természeti elem, a Duna találkozik a nagyvárossal: azt a felemás városrendezési megoldást, amely bár megregulázza, használatba veszi a folyót, ugyanakkor ellehetetleníti az azzal való harmonikus együttélés lehetőségét. Itt egy sem természetnek, sem épített környezetnek nem nevezhető, átmenetiségében állandósulni látszó, elhanyagolt helyszínt látunk, míg az átellenben levő falon Fekete Zsolt triptichonján egy olyan helyet – egy repülőteret –, amely bár építészeti objektumnak mondható, egy-egy különös pillanatban azonban mégis az érintetlen természet látványának illúziójával kecsegtet.

The photos of the exhibition show objects and scenery which are not usually captured on camera: a mobile relay antenna, a rusty sign, a littered section of the Danube bank, a suburban airport. These are all things which, on the one hand, we continuously come across, and on the other – or perhaps for that very reason – we feel no urgent need to look at more closely. Traditionally, the public expects photographs to record moments that are distant in time and space, or people and sites that are either interesting by virtue of their unfamiliarity, or dear precisely because of their intimate familiarity. They anticipate the freezing of time, the illusion of permanence, the conservation of that which is important and beautiful. At the same time, photos – especially photo series – are especially suitable for capturing change, for making comparisons, or uncovering details.

The artists presented here take conscious advantage of the above mentioned opportunities when they choose places which reveal the character of the human strivings to interfere with nature. They depict situations where the manifestations of our relationship to nature – be it attraction, respect, or neglect – and the fallible experiments in “inhabiting”, ordering, and shaping it result in a unique mix of transience and permanence, of integration and disharmony. The playful duality of the Hungarian and English title of the exhibition (úgy marad translates into “it will stay that way”) alludes to the fact that things often “stay that way”, though nobody intended them to be permanent, or at least they shouldn’t have been; or, quite to the contrary, they retrievably waste away, run wild, lose their meaning, regardless of how we expected them to be durable and long-lasting.

The featured works could mostly be categorized into the landscape genre, which was originally meant to represent the idyllic, the retreat from society, the forces which move the world, the beauty which comes from god. It is partly because of the boundless encroachment on the part of modern man that the majority of landscape images created by contemporary artists are brought into being and evaluated as a means of critique. Most of the scenes shown in the exhibited photos, such as the airport, the relay antenna, or the railway station, can also be tied to this mobility. The texts written for the pieces by the artists, the perseverant gathering work, the identical method of composition, and the consistent years-long dedication to the task make us realize that all this is personal – it is the manifestation of the artist’s worldview. Thus, in addition to the sensitive, critical, occasionally humorous, reflection on the part of the artists, one more thing is made clear: their photos are not true mirror images of reality, but consciously composed constructions, which leave at least as much room for pondering the photo itself as they do for ruminating about its representation of reality.

Lenke Szilágyi’s stop sign found in the middle of nowhere once indicated a place called Látókép (Viewingpicture). It is as if the word written on the rusted, now-functionless sign was urging us to – perhaps with the help of photography – take a closer, more conscious look at our surroundings. In the case of Gábor Arion Kudász’ mobile relay antenna disguised as a pine tree, we are shown examples of supposedly clever solutions for adaptive integration, when mobile communication companies who are otherwise known for altering our environment with strident uninhibitedness adopt the means of mimicry in such a surprising fashion – and with such dubious results. The Ikland farm of Zsolt Fekete’s family vanishes to leave those connected to it standing as witnesses in the abandoned lot where the house once was. In contrast, the weekend houses captured by Miklós Surányi are shelters for those migrating to nature. They are examples of incessant DIY home improvements or of forgottenness and slow decay, which, instead of the promise of nomadic freedom bare witness to choosing a static, soil-bound stability. Gabriella Csoszó’s photo installation demonstrates what happens when a great natural element, the Danube, meets a metropolis – a mismatched urban planning solution, which albeit regulates and uses the river, makes a harmonic coexistence impossible. While here we see an abandoned site which is seemingly permanent in its temporariness and which can be called neither natural, nor constructed, Zsolt Fekete’s triptych displayed on the opposite wall depicts a place – an airport – which could be called an architectural object but, in some strange instances, promises the illusionary spectacle of virgin nature.